|
Egy házaspár, a 25. házassági évfordulóján elment Angliába, hogy
vegyenek valami szépet. Mindketten szerették az antik tárgyakat,
kerámiákat, különösen a teáscsészéket.
Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét. A férj
megkérdezte az eladót:
- Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire
szépet.
A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást,
a csésze, legnagyobb meglepetésére megszólalt:
- Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? Tudod, nem voltam mindig
teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek.
Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és
újra, hogy üvöltöttem a fájdalomtól:
- Hagyd abba! - de Ő csak mosolygott, és így szólt:
- Még nem lehet.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak
forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe.
- Állíts meg! Szédülök! - kiabáltam, de a Mester csak ingatta a
fejét, és azt mondta:
- Még nem lehet.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot!
Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni.
Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról,
ahogy a fejét rázta:
- Még nem lehet.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem.
- Most már jobb. - gondoltam. Aztán mindenütt befestett. A festék
szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
- Hagyd abba! Hagyd abba! - kiáltottam. De csak ingatta a
fejét:
- Még nem lehet.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba,
mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem,
megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam.
Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja:
- Még nem vehetlek ki.
Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy
végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a
polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt
mondta:
- Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
- Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én., ez gyönyörű! Gyönyörű
vagyok!
- Szeretném, ha emlékeznél arra - mondta - tudom, fájt, amikor
gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom,
hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a
korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt
a kemencében, és nem értettél, miért teszlek oda, de ha nem teszem,
megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak
mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz
meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a
másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős.
Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem, mikor hozzáfogtam
a munkához.
Ez
az élet barátaim. Az én életem, és a Tied. Néhányan a kemencében
vagyunk, üvöltve, sikoltozva: Engedj ki! Néhányan épp színesedünk,
és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem
tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: Mi történik velem? Minden
olyan zavaros, és a Mester csak néz, és azt mondja: Még nem vagy
kész, még nem. De mi látjuk Őt, és bízunk Benne.
|
