Még mindig ott dübörög a fülemben, a véremben az a húsz évvel ezelőtti nyár, álltam a Körúton, a betont bámultam, egy csikket rugdostam. A szemem égett, a szívem ki akart ugrani a helyéből, legszívesebben a tükörbe hánytam volna, kopaszra nyírtam volna a fejem.

– Vége –, mondtam azelőtt néhány perccel, a villamos belecsörömpölt a szavamba, nem is lehettem biztos benne, hogy meghallotta. Köhintettem, és újra kimondtam, és elkaptam róla a szemem, valaki hátulról meglökött, kislány, elüt a villamos, állj már odébb, vak vagy?
– Nem hiszem el, ezt nem hiszem el, csak viccelsz.
És csak rázta, rázta a fejét. – Kicsi! – megfogta a karomat, próbált magához húzni.
– Menjenek már át a járdára, ne táncikáljanak itt a járdaszigeten!
Ezt egy nagy hasú, büdös, bajszos öreg mondta, valami rossz talicskával furakodott a sínek mentén, nem fért el mellettünk.
– Vége –, mondtam ki újra, és elcsuklott a hangom, hagytam, hogy a könny végig guruljon az arcomon. Az orrom alatt bekanyarodott, befutott a számba. Sós volt és hideg.
– De miért? – kérdezte. Voltaképpen üvöltött. – Van valakid? Megismertél valakit?

Ez azért hangzott iszonyú kegyetlenül, mert egyrészt igaz volt, másrészt pedig, mert nem olyan régen még megesküdtünk egymásnak, hogy nem lesz másik, nem létezik, kizárt, képtelenség, soha a büdös életben. Az a vicc, hogy komolyan is gondoltuk. Elsők voltunk egymásnak, szövetség voltunk, támasz, odú, kétszemélyes hadsereg: önző, hülye, gyerekes szerelemmel a világ ellen.
– Nézz rám, mondta, sőt, kiabálta, és már nem fogta a kezem, hanem szorította, csavarta, a szeme jeges, zöld szikra. Idegen.
– Megcsaltál.
– Nem mindegy? Úgyis vége.
És megvontam a vállam.
Ekkor jött a pofon. És az jó volt. Mert lehetett gyűlölni miatta. Mert sütött, mert mart, mert sajgott. Mert így már nem fájt annyira.
– Megcsaltalak, most jobb? Hagyjál. Menj a francba.

Nem igaz, hogy megcsaltam. Akkor még nem. De terveztem. Van különbség? Az a másik olyan más volt, olyan erős, olyan nyugodt, olyan puha, nagy, oda lehetett bújni hozzá. Ő biztos nem pofozkodik, nem csavargat, nem szorongat. Izgalmas, új világ, ismeretlen illat, másmilyen mozdulat, tekintet. El lehetett veszni a szemében. Hányféleképpen tud elveszni az ember?
Másnap megtörtént, tényleg.
– Megcsalásnak számít, ha előre bejelented? Ha amúgy már szakítottatok?
A barátnőm röhögött, te tiszta hülye vagy, mondta, felejtsd már el azt a szerencsétlent.
Megcsalásnak számít, ha előtte nagyon szeretted? Megcsalásnak számít, ha igazából sose szeretted? Megcsalásnak számít, ha közben is, végig csak őt szeretted?

Elfelejteni? Nem lehetett. Még nagyon sokáig nem. Talán még ma sem. Vezeklek. Szisszenés nélkül viselek el mindent, ami fáj. Tudom, hogy jár. Tudom, hogy nem térhetek ki, ez itt a büntetés. Húsz év is eltelt. Vagy több.
Száz meg száz történetem van csalásról és csalódásról.

Ha van kedved, mondd el, te hogy viseled? Bántottál vagy bántottak? Megérdemelted? Megbosszultad magad? Érdemes volt?

Kapcsolódó cikkek:

Ne játssz velem! >>>

Elhagylak, mert nem szeretsz! >>>

Forrás: divany.hu

Hozzászólások

Hozzáadás Keresés

Hozzászólás
Név:
Email:
Tárgy:
	Gépelje be a képen látható karaktereket.