A nyugdíjas otthonban meghalt egy fehér hajú, bájos mosolyú nénike. Idős volt, 95 éves is elmúlt már. Az utolsó hónapokban nemigen beszélt senkivel, csak a kertben üldögélt egy nagy, árnyas platánfa alatt, s arcát a nap aranyló sugaraiban fürdette.

Másnap, az éjjeli szekrényén egy levendula illatú, régies papírra írt levelet talált az ápolónő, aki a nénit gondozta. A reszketős kézzel írt, ám így is szép kézírás hozzá szólt:

"Mit látsz magad előtt, amikor gondozol?
Mit látsz, ha rám nézel?
Mire gondolsz, amikor magamra hagysz?
Mit mondasz, amikor rólam mesélsz?

Legtöbb alkalommal talán egy szeszélyes öregasszonyt látsz magad előtt, aki már egy kicsit becsavarodott, olykor nagyot hall, túlságosan korán kel, és amikor eszik, néha csámcsog. Amikor kérdezik, nem válaszol, és úgy tesz, mintha egy más világban élne. Aki nem találja cipőjét, harisnyáját, és engedi, hogy úgy bánj vele, ahogyan neked tetszik, akár tisztálkodásról, akár étkezésről van szó. Ezt látod.

De nyisd ki a szemedet! Ez nem én vagyok! Elmesélem neked az életemet...
Tizenhárom gyerek közül én voltam az utolsó. Szüleim és testvéreim nagyon szerettek, és csodálatos éveket töltöttem velük a családi házunkban, amelyet sosem felejtettem el. Az a szeretet, az illatok, a fények, a sok nevetés örökre a lelkembe és a szívembe égtek.

Tizenhat éves koromtól arról álmodoztam, hogy megtalálom életem szerelmét, és húsz éves voltam, amikor beteljesült az álmom, és férjhez mentem. Szívem a mai napig erősebben megdobban, amikor azokra időkre gondolok. Huszonöt éves koromra édesanya lettem, és megtapasztalhattam a szülőség minden boldogságát.

Harminc évesen életem legszebb családos éveit éltem, majd negyvenes éveim végén megértettem, hogy  gyermekem hamarosan elmegy tőlünk, hogy a saját életét élhesse. Ötven éves lettem és már unokák zajongtak mellettem. Mindenki szeretett. Aztán sötét napok köszöntöttek rám, a férjem meghalt. Félelemtől reszketve gondoltam akkor a jövőre. A gyerekeim nem voltak velem, a maguk életével törődtek.

Visszagondolok az elmúlt évekre, amikor boldog voltam és szerettem. Mostanra megöregedtem. A természet durva játékot űz az emberrel: az öregséget együgyűségnek állítja be. A test szépsége meglöttyen, az erő elhagy. Haladnak az évek, és ahol valamikor szív dobogott, most egy darab kő van. Rozzant testemmel mégis megmaradok fiatalnak, mert érzem, hogy életem újra elkezdődik, mert szeretek. Átgondolom a rövid éveket: milyen gyorsan elrohantak...! Elfogadom a könyörtelen igazságot, hogy semmi sem lehet végtelen. Te, pedig, aki gondomat viseled, kérlek, ne a szeszélyes vénasszonyt lásd bennem! Figyelj egy kicsit oda, és meglátod! Oh, milyen sok tekintettel, milyen sok emberi tettel találkozunk nap mint nap! Mit veszünk észre? A ráncokat? A szeszélyt? A keménységet? Milyen szép lenne, ha arra törekednénk, hogy meglássuk a ráncok és a megtört, elfáradt szemek mögött érző lelket, és meghalljuk a szív hangját...

Hozzászólások

Hozzáadás Keresés

Hozzászólás
Név:
Email:
Tárgy:
	Gépelje be a képen látható karaktereket.