A lány 27 éves volt, a férfi 48. A lány szép volt és karcsú, a férfi enyhén ráncos és borostás. A lánynak száz meg száz szivárványos álma volt, a férfinak felesége és két felnőtt fia.

A férfi nem is gondolta volna, hogy ennek a fiatalnak ő kell. Álmában sem hitte volna. A lány már hetek óta illegette magát körülötte, kivágott blúzt hordott, feltűzte a haját, hogy látszódjék a nyaka íve, aztán meg leengedte és rázta, hadd csillogjon a napfényben.
A férfi kedves volt és udvarias, mint egy kolléga. Na jó, néha viccelődött kicsit. A lány hangosan nevetett ezeken a vicceken, hátrahajtotta a fejét, kivillantotta a fogát. A férfi ilyenkor meglepődött, sosem volt még ekkora sikere. A lány éjszakákon keresztül sírt, amiért a férfi észre sem veszi. A férfi néha azon kapta magát, hogy mosolyog, és a lányra gondol, de ennél tovább sosem merészkedett. A lány nedves vattát tett a szemére reggelenként, ne legyen már annyira vörös. Szerelem ez, muszáj, hogy az legyen, ha egyszer ennyire fáj. Ezt mondogatta magában. De a férfinak nem merte megmondani.

A férfi huszonhárom éve ugyanazzal a nővel élt, az két gyereket szült neki. A másodiknál majdnem baj lett, négy héttel előbb ki kellett venni a babát, meg ne haljon az asszony. Aztán a méhét is ki kellett venni. A derekán, hátán és ülepén megmaradt tizenkét kiló, mintha így védené magát. Az asszony akkortájt minden éjszaka sírt, de nem magát siratta, hanem a férfit, amiért nem szülhet neki több gyereket. Hármat szeretett volna adni, hármat képzelt mindig, két fiút meg egy kislányt.
Teltek, múltak az évek, megnyugodtak szépen, az asszony mosolygott újra, a fiúk is megnőttek, kirepültek. Jó ez így, gondolta gyakran a férfi, amikor megkísértette egy pikáns gondolat, de még idejében sikerült elhessegetni. Szép ez így, rendben van ez így.

Két és fél hónap telt el, amikor a lány egyszer megvárta a férfit a toronymagas irodaépület előtt, és belekarolt.
Mondani akarok valamit, súgta a fülébe, menjünk innen, meg ne lássanak. És eltűntek a külvárosban, egy presszóba menekültek, kis, kerek asztalhoz ültek, a műanyag székek között összeért a térdük.
Muszáj elmondanom, kezdte a lány, hogy beléd szerettem, nem titkolhatom tovább, mert megőrülök.

A férfi megszédült, sose gondolta volna, álmában sem remélte volna, hogy ez vele megtörténhet. És hogy épp ez a lány. Ez a nagyon szép. Most már ő sem aludt éjszakánként, ha nem lett volna olyan kemény, még sírt is volna, igen, mert nagyon sajnálta a feleségét. De a lányt is. Na, és magát. Mindennap elhatározta, hogy szakít a lánnyal, meg is próbálta, miután már eleget ölelte, miután kigabalyodott selyemhajából, miután már eleget csókolta.
Hagyjuk abba, hagyjuk abba, ez volt minden áldott nap, a lány meg csak ölelte, hogy ne hülyéskedj, dehogy hagysz el, úgyse tudsz.

A férfi egyre többet mesélt a feleségéről. Hogy elhanyagolja magát, hogy az a tizenkét kiló plusz ott reng a derekán meg a csípőjén, hogy nem is törődik vele, hogy idejét sem tudja már, mikor simogatta meg az ő fejét utoljára, hogy mikor főzte a kedvencét, a töltött paprikát, mikor kérdezte, mire vágyna.
A lány meg csak hallgatta és bólogatott, és azt szajkózta, mint egy mantrát napra nap, hogy nem érdemel meg téged az a nő.

És eltelt még néhány hét, és a férfi odaállt az asszony elé, hogy elválok tőled, mert te már nem szeretsz engem. Nem simogattál meg már mióta, nem főzted meg a kedvencemet, nem is tudod, élek-e vagy halok, min dolgozom, mire vágyok, nem törődsz már velem. Elhagylak, mert nem szeretsz, visszaadom a szabadságod, a lakást is megkapod, légy boldog, ég veled.

Egy nap, amikor a férfi meg a lány a plafont bámulták, hanyatt fekve, szabadon, kéz a kézben, mert nem kellett titkolózni, bujkálni most már, megkérdezte a lány: 
Boldog vagy?
És a férfi bólintott, megkérdezte ő is szépen ugyanazt, és a lány is bólintott, de tudja a fene, mintha valami, ami addig úgy feszített, hevített, jó volt, eltűnt volna örökre.

Sok évvel később a lány azt mesélte valakinek, hogy a férfiak mind szemetek, bemocskolják, vádolják a nejüket, csak hogy könnyebb legyen elhagyni őt, hogy ne legyen bűntudat, ne jajongjon a lelkiismeret. Legjobb védekezés a támadás, sziszegett a lány, minden férfi sunyi disznó. És elárvult jegygyűrűjét a kukába dobta.

Te mit gondolsz, ki a bűnös? A férfi? Mert szeretni mert? Mert lépni mert? Vagy a lány, aki csábít? Akinek kell a másé? Vagy az asszony, aki csukott szemmel járt-kelt, és azt hitte, minden rendben lesz most már, míg világ a világ?

Forrás: divany.hu

Hozzászólások

Hozzáadás Keresés

Eszter   |2011-01-02 22:59:51 Nagyon tetszett a cikk Hozzászólás

Hozzászólás
Név:
Email:
Tárgy:
	Gépelje be a képen látható karaktereket.