A
lány 27 éves volt, a férfi 48. A lány szép volt és karcsú, a férfi
enyhén ráncos és borostás. A lánynak száz meg száz szivárványos
álma volt, a férfinak felesége és két felnőtt fia.
A férfi nem is gondolta volna, hogy ennek a fiatalnak ő
kell. Álmában sem hitte volna. A lány már hetek óta illegette
magát körülötte, kivágott blúzt hordott, feltűzte a haját, hogy
látszódjék a nyaka íve, aztán meg leengedte és rázta, hadd
csillogjon a napfényben.
A férfi kedves volt és udvarias, mint egy kolléga. Na jó, néha
viccelődött kicsit. A lány hangosan nevetett ezeken a vicceken,
hátrahajtotta a fejét, kivillantotta a fogát. A férfi ilyenkor
meglepődött, sosem volt még ekkora sikere. A lány éjszakákon
keresztül sírt, amiért a férfi észre sem veszi. A férfi néha azon
kapta magát, hogy mosolyog, és a lányra gondol, de ennél tovább
sosem merészkedett. A lány nedves vattát tett a szemére
reggelenként, ne legyen már annyira vörös. Szerelem ez, muszáj,
hogy az legyen, ha egyszer ennyire fáj. Ezt mondogatta magában. De
a férfinak nem merte megmondani.
A férfi huszonhárom éve ugyanazzal a nővel élt, az két gyereket
szült neki. A másodiknál majdnem baj lett, négy héttel előbb ki
kellett venni a babát, meg ne haljon az asszony. Aztán a méhét
is ki kellett venni. A derekán, hátán és ülepén megmaradt tizenkét
kiló, mintha így védené magát. Az asszony akkortájt minden éjszaka
sírt, de nem magát siratta, hanem a férfit, amiért nem szülhet neki
több gyereket. Hármat szeretett volna adni, hármat képzelt mindig,
két fiút meg egy kislányt.
Teltek, múltak az évek, megnyugodtak szépen, az asszony mosolygott
újra, a fiúk is megnőttek, kirepültek. Jó ez így, gondolta gyakran
a férfi, amikor megkísértette egy pikáns gondolat, de még idejében
sikerült elhessegetni. Szép ez így, rendben van ez így.
Két és fél hónap telt el, amikor a lány egyszer megvárta a férfit a
toronymagas irodaépület előtt, és belekarolt.
Mondani akarok valamit, súgta a fülébe, menjünk innen, meg ne
lássanak. És eltűntek a külvárosban, egy presszóba menekültek, kis,
kerek asztalhoz ültek, a műanyag székek között összeért a
térdük.
Muszáj elmondanom, kezdte a lány, hogy beléd szerettem, nem
titkolhatom tovább, mert megőrülök.
A férfi megszédült, sose gondolta volna, álmában sem remélte
volna, hogy ez vele megtörténhet. És hogy épp ez a lány. Ez a
nagyon szép. Most már ő sem aludt éjszakánként, ha nem lett volna
olyan kemény, még sírt is volna, igen, mert nagyon sajnálta a
feleségét. De a lányt is. Na, és magát. Mindennap elhatározta, hogy
szakít a lánnyal, meg is próbálta, miután már eleget ölelte, miután
kigabalyodott selyemhajából, miután már eleget csókolta.
Hagyjuk abba, hagyjuk abba, ez volt minden áldott nap, a lány meg
csak ölelte, hogy ne hülyéskedj, dehogy hagysz el, úgyse
tudsz.
A férfi egyre többet mesélt a feleségéről. Hogy elhanyagolja magát,
hogy az a tizenkét kiló plusz ott reng a derekán meg a csípőjén,
hogy nem is törődik vele, hogy idejét sem tudja már, mikor
simogatta meg az ő fejét utoljára, hogy mikor főzte a kedvencét, a
töltött paprikát, mikor kérdezte, mire vágyna.
A lány meg csak hallgatta és bólogatott, és azt szajkózta, mint egy
mantrát napra nap, hogy nem érdemel meg téged az a nő.
És eltelt még néhány hét, és a férfi odaállt az asszony elé,
hogy elválok tőled, mert te már nem szeretsz engem. Nem simogattál
meg már mióta, nem főzted meg a kedvencemet, nem is tudod,
élek-e vagy halok, min dolgozom, mire vágyok, nem törődsz már
velem. Elhagylak, mert nem szeretsz, visszaadom a szabadságod, a
lakást is megkapod, légy boldog, ég veled.
Egy nap, amikor a férfi meg a lány a plafont bámulták, hanyatt
fekve, szabadon, kéz a kézben, mert nem kellett titkolózni,
bujkálni most már, megkérdezte a lány:
Boldog vagy?
És a férfi bólintott, megkérdezte ő is szépen ugyanazt, és a lány
is bólintott, de tudja a fene, mintha valami, ami addig úgy
feszített, hevített, jó volt, eltűnt volna örökre.
Sok évvel később a lány azt mesélte valakinek, hogy a férfiak
mind szemetek, bemocskolják, vádolják a nejüket, csak hogy könnyebb
legyen elhagyni őt, hogy ne legyen bűntudat, ne jajongjon a
lelkiismeret. Legjobb védekezés a támadás, sziszegett a lány,
minden férfi sunyi disznó. És elárvult jegygyűrűjét a kukába
dobta.
Te mit gondolsz, ki a bűnös? A férfi? Mert szeretni mert? Mert
lépni mert? Vagy a lány, aki csábít? Akinek kell a másé? Vagy az
asszony, aki csukott szemmel járt-kelt, és azt hitte, minden
rendben lesz most már, míg világ a világ?
Forrás: divany.hu
|
